Szerelemelmélet

Horváth Flóra, v, 04/27/2008 - 16:04

A szerelem témaköre azt hiszem, körülbelül 3 évesen kezdi el foglalkoztatni az embereket, ekkoriban szerelmünk tárgya lehet a szomszéd kisfiú/kislány, óvó néni/postás bácsi, a híradós néni/bácsi a tv-ből, de Freud szerint elsősorban imádott anyuci/apuci. Később a suliban „rájövünk”, hogy a fiúk rosszak, verekedősek és koszosak; a lányok hülyék, nyávognak és egyébként is, ha hozzájuk érsz, leesik az ujjad, úgyhogy egy ideig inkább saját nemünkkel való barátkozással vagyunk elfoglalva. Aztán egyszer csak valahogy megint rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is annyira borzalmas egy rossz fiú; és lehet, hogy leesik az ujjad, ha hozzáérsz egy lányhoz, de mindenképp megéri kipróbálni. Nos, azt hiszem, innentől válik az élet sokkal bonyolultabbá. Serdülőkor kezdetétől pedig semmi nem ment meg minket attól, hogy a szerelem és a párkapcsolat végérvényesen nagyon fontossá váljon életünkben, hiszen - közhely, de igaz-, a boldogság, öröm, valamint a szomorúság és harag egyik legfőbb forrása a partnerünk/kiszemeltünk.

Természetesen a pszichológusokat is nagyon foglalkoztatta ez a téma, így nagyon sok elmélet született, ebből csak néhányat foglalok össze röviden.

Létezik néhány biológiai elmélet, amely szerint ez az egész szerelem-mizéria csak az utódutánpótlás miatt van. Némelyik leginkább a biokémiai folyamatokkal, hormon felszabadulással foglalkozik, eszerint például, a szeretett személlyel való együttlét boldogságért felelős hormonokat szabadít fel. (Mint ahogy egy nagy bögre tejszínhabos forró csoki is… ezért olyan jó mindkettő.) Léteznek még olyan szociális csere-elméletek, amelyek egyszerű piaci tranzakcióként képzelik el a szerelmet és minden egyéb társas kapcsolatot, azaz mindenki minél többet akar kapni minél kevesebbet fizetni/adni cserébe. Ezek azonban pont a szerelem szépségét és lényegét veszik el, és figyelmen kívül hagyják azt, ami az emberiség egyik legfontosabb jellemzője és adománya: az érzések átélésére való képességet.

Az első dolgunk talán az lehet, hogy különbséget tegyünk szerelem és szeretet között. E téren alapvetően két féle elgondolás létezik: az egyik szerint ezek között mennyiségi különbség van (azaz egyszerűen jobban szereted azt, akibe szerelmes vagy, mint akit szeretsz, vagy fordítva), a másik pedig úgy tartja, hogy a különbség az érzelem minőségében van. (azaz másfajta szeretettel szereted a szüleidet, a barátaidat, mint a szerelmedet). Emellett néhányan úgy gondolják, hogy ezek átfedő kategóriák, megint mások szerint pedig halmaz-részhalmaz viszonyban vannak egymással. Azonban Eric Fromm megfogalmazott egy nagyon fontos különbséget, amely abban áll, hogy míg a szeretet nem kizárólagos (azaz, tudunk szeretni több barátot egyszerre, a szülők tudják egyformán szeretni az összes gyermeküket), addig a szerelem bizony csak egy emberre irányul és szigorúan el is várjuk, hogy a másik szerelme is csak és kizárólag felénk irányuljon.

Lee a szerelmet tipologizálta, és leírta, hogy megkülönböztethetünk 6 féle szerelmi stílust, azaz 6 féle szerelmes-típust. Ebből az első három alapvető, a második három pedig az első három keverékeiből áll össze.

Az egyiket erosznak nevezte el, ez a típus leginkább a fizikai, testi vonzalmat értékeli és keresi, jellemzi „szerelem első látásra”-érzés.
A második típus a ludusz, a könnyed, játékos szerető, akinek azonban gyakran jellemzője a féltékenység.
Harmadik stílus a storge, amelynél lassan kialakuló, bizalmas baráti és érzelmi kapcsolatból születik szerelem.
Negyedik a mánia, amelynek elemei az erosz és a ludus, ezt a típust birtoklási vágy, féltékenység hajtja és nagy emocionális intenzitás jellemzi, egyszerre képes szeretni és gyűlölni.
- Ötödik típus az agape, melynek elemei az erosz és a storge. Ez az önfeláldozó szerelem, a szerető személy kötelességének érzi, hogy szeressen, anélkül hogy viszonzásra várna, a másikat helyezi előtérbe.
- Hatodik a pragma, ami a storge és a ludus keveréke. Praktikus stílus, a szeretett személy demográfiai jellemzőinek tudatos figyelembevételén alapul, tudja, hogy mire van szüksége, és olyan embert keres, aki kielégítheti ezen igényeit.

Lee szerint a kapcsolat minőségét az határozza meg, hogy abban milyen stílusok találkoznak.

Ismét másik elmélet a szerelem Steinberg-féle háromszög-elmélet. Eszerint a háromszög csúcsait a szerelem három összetevője alkotja: intimitás (I; pl. érzelmi közelség, meghittség érzése), szenvedély (SZ; pl. szexuális vágy), elkötelezettség (E; pl. a közös jövőkép) Ezeknek különböző kombinációiból 8 féle kapcsolatot különböztet meg.

Az elsőnél mindhárom tényező alacsony, ekkor nincs szerelem.
A második típusban magas az I, a másik kettő viszont alacsony - ez a baráti szeretet jellemzője.
A harmadik esetben az I és E alacsony, a Sz viszont magas, ekkor fellobbanó szerelemről beszélhetünk, ez azonban ritkán hosszú életű, hiszen a szenvedély fűti, amit nem támogat meg az intimitás és elköteleződés, tehát ha a szenvedély alábbhagy, a kapcsolatban nem lesz tovább erő.
A negyedik típus, melyben az I és SZ egyaránt magas az E viszont alacsony, ekkor beszélünk romantikus szerelemről. Nagyon fiatal pároknál ez gyakori és természetes, mélyen, meghitten szeretik egymást, nagy a szenvedély, azonban fiatal korukból kifolyólag még nem gondolnak a jövőre, élvezik a jelent.
Üres szerelemről beszélünk, ha csak az E magas, ilyenek pl. az érdekházasságok.
Társszerelem estén az I és E egyaránt magas, a SZ viszont alacsony, ez jellemez sok házasságot, hosszú távú kapcsolatot, azaz közösek a célok, erős a kötelék, sokat tudnak egymásról a felek, nagy a bizalom, a szenvedély azonban nem tombol.
A vak szerelem esetében a SZ és E magas, ilyen, amikor valakibe beleszeretünk, már az esküvőt tervezzük, meg azt, hogy milyenek lesznek a közös gyerekeink, de még soha nem beszélgettünk Vele az „élet értelméről”, nem tudunk semmi fontosat az életéről, múltjáról, arról, hogy milyen is valójában. Ilyenkor inkább abba a képbe vagyunk szerelmesek, amit magunkban kialakítunk az illetőről, és az nem biztos, hogy megfelel a valóságnak.
Végül teljes szerelemnek nevezhetjük azt, amikor mind a három tényező magas, az intimitás, szenvedély és a közös jövő képe egyszerre van jelen, ez a kapcsolat nagyon erős, de sajnos ritka, és dolgozni kell érte.

A romantikus és társszerelem fogalmát más elméletalkotók is használják. Hatfield és Peel a kettőt úgy különítik el, hogy az előbbi egy erőteljes érzelmi állapot, vágy a másik folyamatos közelségére, gyengédségre, ugyanakkor erősen jelen van a féltékenység is. A társszerelem a tartós kapcsolatokra jellemző. Ekkor már reálisabban látjuk partnerünket, azonban képesek vagyunk elfogadni, szeretni őt hibáival együtt, itt már nem a hevesség dominál, inkább az elfogadás, ragaszkodás, bizalom, melegség érzése.

Minthogy a szerelem kialakulásának feltétele, ejtsünk néhány szót a vonzalom kialakulásáról. Ennek sok kutató szerint három legfontosabb tényezője van: az egyik a fizikai vonzalom, ami azonban nem jelenti, hogy feltétlenül gyönyörűnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy vonzalmat ébresszen, mert sokak szerint az apró szabálytalanságok, „hibák” sokkal vonzóbbá, megközelíthetőbbé teszik az embert, és a tökéletesség sokszor inkább csak saját tökéletlenségünkre hívja fel a figyelmünket, ezért ijesztő/taszító is lehet. (Egyébként meg tökéletes úgysincs. ) Nagyon fontos tényező még a közelség, hiszen ez egyrészt a találkozások gyakoriságának lehetőségét növeli, másrészt meghatározza, hogy mennyi időt, energiát és - bármilyen kiábrándítóan hétköznapinak hangzik - pénzt kell fordítanunk arra, hogy találkozzunk, együtt legyünk.

A harmadik – és hosszú távon a legfontosabb tényező - a hasonlóság, például értékrend, hobbi, érdeklődési kör, világnézet stb. szempontjából. (Természetesen sok esetben az ellentétek vonzzák egymást tétele is igaz, például, ha valaki szeret irányítani, akkor olyan emberrel jöhet ki jól, aki inkább az szereti, ha önmagát alávetheti, ha valaki megmondja neki, hogy mit csináljon.)

A közelség és a hasonlóság megnöveli az ismerősséget (azaz egyszerűen ismerősnek érezzük a másikat), ami egy bizonyos fokig szintén fokozza a vonzalmat. Bateson úgy fogalmazta meg, hogy azokba az emberekbe szeretünk bele, akik „ismerősek, de nem túlságosan.”

Végül persze elmondhatjuk, hogy lehet a szerelemről gondolkodni, elméleteket gyártani, de igazán csak akkor tudhatjuk meg, mit jelent, ha átéljük, sőt talán a szépsége és ereje abban áll, hogy soha nem érthetjük meg teljességgel, nem tudjuk képletek alapján kiszámítani, hogy kibe szeretünk bele és kibe nem, és ez csodálatos.

Persze hozzátartozik, hogy a szerelem sem mindig habos torta, hogy gyakran sok szenvedést okoz. Ha szenvedünk is, és szomorúak vagyunk, úgy gondoljuk, soha többet nem vagyunk hajlandóak beleszeretni senkibe, egy idő után rájövünk, hogy a boldog pillanatok (együtt nyaralás, egy együtt töltött vasárnap délután, vagy egyszerűen csak egy egymásra pillantás a suliban), és a szerzett tapasztalatok nagyon sokat érnek. Egyszer csak is észrevesszük, hogy már nem a sírás fojtogat, mikor olyan helyen járunk, ahol együtt is voltunk, hanem mosolygunk, és egyáltalán, hogy mégsem felejtettünk el jóízűen nevetni, és, hogy nem is mondtak akkora hülyeséget azok, akik szerint vannak még helyes srácok/csinos lányok, még azon is elgondolkozunk, hogy igazából talán mégse lenne olyan rossz újra próbálkozni ezzel az egész szerelem-ügylettel.

Egy idézet erejéig visszatérnék Frommhoz, aki a szerelemnek olyan elemeit is hangsúlyozza, amelyre csak ritkán gondolunk:

„Szeretni valakit, több, mint egy erős érzés- az döntés, ítélet és ígéret”

Ez valami olyasmit akar jelenteni, hogy a szerelem nem mindig olyan egyszerű, nem mindig működik magától, kell hozzá akarat és néha olyan döntést kell hozni, ami adott helyzetben nehéz. Azonban, ha átengeded magad a szerelem érzésének, olyan élményben lehet részed, amiben máshogy nem igazán részesülhetsz, és ami igazán kárpótol a nehézségekért.

Horváth Flóra