Esőember

Rendező: Barry Levinson

Szeretem ezt a filmet, nem is tudnám megmondani, hányszor láttam eddig, ahogy azt sem, hogy mikor néztem meg először. A film főszereplője egy testvérpár, akik – bár nagyon különbözőek – végül megtanulnak együtt élni. Charlie Babbit számára csak akkor derül ki, hogy van egy bátyja, amikor édesapja meghal, és végrendelete szerint Charlienak egy ősöreg autó és néhány láda rózsa jut az örökségből. Ellenben összes vagyonát valaki másra hagyja – Charlie pedig így jön rá, hogy van egy bátyja, Raymond, aki egy otthonban él, mivel autista. Charlie elhatározza, hogy megszerzi bátyjától a pénzt, hiszen annak értékét ő fel sem fogja, így Charlie szerint teljesen fölösleges, hogy az övé legyen. Ezért elrabolja Raymondot, és ezzel megkezdődik közös útjuk, amely során lassan Charlie is megtanulja felfedezni a bátyjában rejlő értékeket. Charlie először nem tudja sem felfogni, sem elfogadni testvére furcsa viselkedését – csak egyfajta alsónadrágot hajlandó hordani, bizonyos tévéműsorokat akkor is meg kell néznie, ha épp egy puszta közepén vannak, fejből tudja a lexikonokat és megtanulja a telefonkönyvet, és pontban 23 órakor le kell feküdnie aludni – végül azonban őszintén megszereti Raymondot – vagyis Rain Man-t, ahogy kicsi korában nevezte őt, mielőtt még az otthonba került volna.

Az autizmus ennek a filmnek a kapcsán vált szélesebb körben ismertté, sokan ráismertek a főszereplőben gyermekük vagy más ismerősük szokatlan viselkedésére. Az Esőember nem ismeretterjesztő film, azonban a néhol vicces, néhol megható jeleneteken keresztül mégis közelebb juthatunk nem csak az autizmushoz, de a barátsághoz, a toleranciához, és még sok egyébhez is, miközben határozottan jól szórakozunk.