Oly sokáig szerettelek – Il y longtemps que je t’aime

Azóta szerettem volna megnézni ezt a filmet, amióta elkezdték játszani, és ma végre el is jutottam idáig. Őszintén elmondhatom, hogy a film megérte a várakozást! Régen láttam ennyire jót és szépet. Az, hogy gyönyörűen beszélnek benne franciául, persze plusz jó pont volt számomra.

Az ötvenes évei elején járó Juliette 15 év börtön után szabadul. Ezt persze nem a film elejétől tudjuk, de azért sejthető, aztán később ki is derül. Itt rögtön felmerül a nézőben, hogy mit követhetett el, hiszen 15 év nagyon sok, az már főbenjáró bűn lehet. A kérdésre Juliette adja meg a választ, egy rámenős lehetséges munkáltató faggatására: „Megöltem a hat éves fiamat”. Ennél nem mond többet, és nem enged bepillantást a benne zajló történésekbe se nekünk, nézőknek, se másoknak - egészen addig, amíg ennek számára is el nem jön az ideje. Az arca merev, a tekintete is, mély szomorúság és keménység tükröződik benne. Mint aki tudja, hogy magyarázkodni felesleges, és mélyen átéli, hogy egyedül van, és nem számíthat senkire. És ez így is volt, a másfél évtized alatt, amit börtönben töltött, senki sem látogatta meg. A család kitörölte őt az emlékezetéből. Nála sokkal fiatalabb húgának, Léának is megtiltották, hogy kapcsolatot keressen vele. Ennek ellenére Léa nem felejtette őt el – a tizenöt év alatt minden egyes reggel feljegyezte naptárjába, hogy mióta van börtönben a nővére, és meddig kell várnia a szabadulására.

Juliette a börtönből húgához megy, aki férjével és két gyermekükkel él. Bár Léa és a férje is termékeny, mégis két örökbefogadott vietnámi kislányt nevelnek – mert Léa szeme előtt a nővére rémképként kísértő tette lebeg, és ezért nem mer gyermeket szülni. Léa hatalmas szeretettel és megérteni, elfogadni vágyással fogadja a nővérét. Az ő mindig mosolygó, érzelmeit palástolatlanul kimutató lénye és a nővére felé áradó határtalan szeretet az, ami meglepi, és lassan felolvasztja Juliettet is. Kettőjük közt nagy a távolság, és többek között éppen ennek a távolságnak a legyőzése az, ami igazán érdekes és megragadó a filmben. Végül Léa az, akinek hatására Juliette képes megnyílni, és elmondani, hogy mi történt valójában – aminek fényében a történet egészen más színben tűnik fel, és kiderül, hogy amit mindenki gyilkosságnak hisz, az tulajdonképpen lehet, hogy valami egészen más. Ettől egészen megváltozik a viszonyulásunk az eseményekhez, a szereplők közötti kapcsolatokhoz, és tisztábban látjuk Juliette viszonyulását az unokahúgaihoz és más rokonokhoz. Ugyanakkor a film felveti a bűn, a bűnösség kérdését is – ezen ki-ki kedve és meggyőződése szerint elgondolkozhat, főként Juliette egyik utolsó és legfontosabb mondata után: "A legrosszabb börtön a saját gyerek halála. Abból sosem szabadulhatsz". A film végi happy end és megnyugvás az egyik oldalon, és Juliette e két mondata a másikon – elgondolkodtató, nyomot hagyó. Nem lehet véletlen, hogy a mozi közönsége csak lassanként szállingózva hagyta el termet.