Címlap › Kult-blog › tánc ›

InTimE (2008)

Máriási Dóra, h, 09/08/2008 - 00:18

Koreográfus: Frenák Pál
Előadók: Fekete Zoltán, Jantner Emese, Kolozsi Viktória, Lisa Kostur, Nelson Reguera
 
Ahhoz, hogy erről a darabról írjak, mély levegőre lesz szükségem, és arra az alázatra, hogy nem ígérem meg, hogy megfejtést adok, mert nem „tudom”, miről szól. 
 
Ahhoz, hogy ezt a darabot megnézd, mély levegőre lesz szükséged, és arra az alázatra, hogy ne akard „tudni”, hogy miről szól. 
 
Ezen kívül fontos, hogy megfeledkezzünk önmagunkról, mert csak így tudunk feloldódni az alkotás egészében, és valahol így jutunk el legmélyebb önmagunk üzenetéhez is. Ha ezt nem tesszük meg, komoly fenntartásaink adódhatnak az alkotó nyelvezetével kapcsolatban, ahol a legfinomabb, jelzésszerű gesztusoktól, a brutális, megrázó mozdulatokig sok minden megjelenik, lecsupaszítva és személyesen. Ha nem adjuk fel elvárásainkat (prekoncepció), ízlésünket, normáinkat, megütközünk, de csupán úgy, ahogy egy olyan ember ütközik meg, akinek a homlokzata mögé kívánnak tekinteni. Ettől ő megijed, gyorsan zavarba jön, és hogy egyensúlyát visszanyerje, akként támadja meg a darabot, hogy devalválja, megfosztja értékétől.  
 
Feledkezzünk meg magunkról, mert néha muszáj határainkat lélekben (is) átlépni, ahhoz, hogy terjeszkedni próbáljon személyiségünk értékes része, ne adj Isten, bölcsebbé váljunk. Majd feledkezzünk meg magunkról, hogy a saját határainkat átlépve a másikéhoz közelebb kerüljünk (’decentrálás’: képesség, hogy saját szemléletünkön kívül helyezkedjünk, így átvéve a másikét. A tolerancia és a sikeres kommunikáció alapja. Ideje kb. 5 éves kor. Sokan nemhogy nem haladják meg, el sem érik). Mert bennem szöget ütött az a gondolat, hogy mivel nem vagyunk teljesen egyedül még legmagányosabb magányunkban sem, valahogy számolnunk kell a mellettünk, körülöttünk, előttünk, utánunk élő másik(ak)kal is. A kulcsszó a valahogy, és erre sem találunk megoldást, csupán betekintést egy-egy létezési módba, lehetőségbe. Az imént azt írtam, nem vagyunk teljesen egyedül legmagányosabb magányunkban sem, de fordítva szintén állhat a mondat: nem vagyunk együtt a legteljesebb együttlétben, illetve lehetünk egyedül a legszorosabb együttlétben is. Amit az InTimE kínál: ’szoros’ (értsd: intim) együttlét a táncosokkal a kapcsolat kibogozhatatlan hálójában ’épp időben’, ’pont akkor’ (értsd: in time).  
 
A színpadon 3 férfi és 3 nő jelenik meg (teljes létszámban csupán a végén szerepelnek). A díszlet egy a középponttól jobbra és hátul elhelyezett vörös bőrkanapé, mint az intim tér egy darabja, a háttérben halványan felsejlő hibás, törött tükör, a földön szerte-szét öklömnyi vörös rózsák. A táncosok fehérneműt viselnek, majd a darab vége felé a kanapén táncoló hármas meztelen. A zene a legkeményebb technótól a zajokon át a giccsbe hajló andalító dalokig változik. 
 
A darab nem csupán határokat feszeget, hanem a végletekig kíván elmenni. És hogy kinél merre és mi a szélsőség, az egyénenként változik. Ebben (is) erős a darab, nem lehetsz érintetlen, mert a kapcsolatok valamelyike menthetetlenül előhív belőled egy kérdést, ami dolgozik benned. Talán jobbára tudattalanul. A tánc nyelve preverbális, vagyis beszélt nyelvünk kialakulása előtti korszakból származik, tekintve mind az egyéni, mind az emberiség történelmét. Így ebből a szempontból vizsgálva, valami olyan üzenetet hordoz, ami mind az ősember, mind az újszülött számára hasonló jelentést közvetít. Ha úgy tetszik, egyszerre szólhat a személyes vagy a kollektív tudattalanunknak, mindenesetre olyan rétegeinket érinti, amelyeket hétköznapi koncentrált figyelmünkkel, tudatállapotunkkal még a legaprólékosabb nagyító sem fedezi fel. Ez a primitívség ugyanakkor józansággal felfoghatatlan erőt is hordoz magával, így válik (némileg) szükségtelenné az objektív és racionális boncolgatás, hiszen hiába szólal meg az a kritika, mely szerint az InTimE túlságosan újat nem tesz hozzá a megelőző Instincthez, az átélés intenzitása nem csökken ettől (hozzáteszem, nem áll módomban súlyozni).  
 
A darab zajos fogadtatásban részesült (értsd: nagy taps). Sokan éltek át katarzist, és nem kevesen vallották, hogy Frenák döbbenetes pontossággal fogalmazott meg mély emberi igazságokat. Mindez, persze, nyomtatott formában semmitmondó, hisz olyan nyelven szólalt meg, ami a korai testi énélmények idejével rokon. Így jutunk el oda, hogy amit látunk, az lehet valami olyan, amit már láttunk, amit már tapasztaltunk, amik mi vagyunk. De az emlék megjelenítve, rátekintve gondolati szinten is hozzáférhetővé válhat, magunkat érthetjük meg jobban rajta keresztül (mindezt egészen konkrétan úgy tehetjük, ha szabadon asszociálunk az előttünk alakuló folyamatra). 
 
Végül megsejthetjük eltemetett félelmeinket. Mert ki a magányosságtól retteg legfőképp, ki attól, hogy képtelen kapcsolódni. Ki attól, hogy a szörnyeteggé növekedett elfogadhatatlan énrésze láthatóvá válik. Ki a kiüresedett konformizmustól szenved, ki a meztelenségtől, ki attól, hogy használják. Brutális jelenet: a nő vérző ágyékkal vonaglik, üveges a tekintete. Elvergődik a kanapéhoz, ahol már mint anyagivá keményedett testet durván táncolja körbe a férfi. Érzéketlen? Hisz küzd az ösztöneivel. Az eddig szánt nő felkel, és mintha fájdalmát akarná megbosszulni a másikon, használni kezdi szexualitását, így most a férfi teste lesz lelketlen. Egy probléma két végpontja, a nő félelme és a férfié. Megérthetik egymást? Mutatkozhatnak sérülékenynek? Mit tegyünk akkor, ha valaki, akit szeretünk, menthetetlenül halni vágyik, visszafordíthatatlanul elveszett? A két férfi fájdalmas kettőse felveti a kérdést, hogy el tudjuk-e azt engedni, aki menne. Arról van szó, hogy mindez az ő választása, az ő szabadsága, amit mi csupán tisztelni tudunk, elfogadni? A legtöbb, mit egy kapcsolattól kaphatunk a szeretet, ami viszontszeretetet nyerhet, a másik lénye így a birtoklástól mentes ajándék? Végül: tud-e ennyire szép eszmékből táplálkozva megtestesülni az ember? Vagy nagy fájdalom (!) aranyba öltöztetjük magunkat, miközben lelkünk egy sárból gyúrt szánalmas szörnyképű lény? 
 
Az előadást a Pannonhalmi Főapátság V. Arcus Temporum nevű fesztiválján lehetett megtekinteni 2008. augusztus 23-án
A Trafó- Kortárs Művészetek Háza decemberben tűzi műsorára a programot! 
 
Irodalom:
Merényi Márta (2003): Mozgásművészet-terápia in Pannonhalmi Szemle, Pannonhalmi Főapátság, 2003. XI/2. 35-39. oldal 
Varga Mátyás (2003): Emlékek a tükör túloldaláról- Frenák Pál táncos-koreográfussal Varga Mátyás beszélget in Pannonhalmi Szemle, Pannonhalmi Főapátság, 2003. XI/2. 83-92. oldal
 

A Te szavazatod: Még nem szavaztál.