NÁDLER ISTVÁN festőművész 2001-2008” c. kiállítása Győrben

Városi Művészeti Múzeum Képtára –

Napóleon-ház (Győr, Király u. 4.)

Megtekinthető: 2008. október 25 – 2009. január 11-ig,

hétfő kivételével naponta 10-18 óráig.

Azt gondolom, hogy a fiatalabb generáció előtt újdonságként cseng Nádler István festőművész neve, aki idén 70 éves, és ez alkalomból több kiállítása is nyílt Magyarország múzeumaiban. Az ismeretlenségét én most arra használnám, hogy felfedezésére ösztönözzelek Téged.

És ha vállalkozol erre a kiállításra a felfedezés új világok küszöbére vezethet. Klisészerűen a kamaszkorhoz kötjük a keresés akcióját, pedig ezzel önmagunkat tévesztjük meg, és fosztjuk meg attól a lehetőségtől, hogy a későbbi életszakaszok is tartogathatnak meghódítatlan területeket számunkra. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a kamaszkori énkeresést, a pár és hivatás kutatása követi, hogy mindezen lépcsőket megjárva készen álljunk fölfelé, a spirituális vonal felé fordítani figyelmünket. Tesszük ezt azért, mert a zsúfolt utcák, üzletek, kínálatok ingeráradata kapcsán telítődve üresedünk ki: érzékszerveink túlfáradnak az igénybevételben, míg lelkünk éhezik. A zsongás képtelen elnyomni bennünk az örök emberi alapkérdéseket, mint miért élünk, és hova, meddig tesszük azt. A kipontozott részre írd hozzá a magad nagy kérdését:…..

Hogy Nádler István képeihez közel kerüljünk, sokunknak félre kell majd tennie iskolás műelemző leckéit, és visszatérhetünk a kisgyermekek első lépéseihez, mikor a legalapvetőbbnek tűnő megállapításokkal nem elégedve meg, mindent megvizsgáltak. A mi feladatunk is az újrakérdezés, a színek nyelvét körüljárva, az irányok, a tér, és a rejtett mozdulatok befogadásával. Ami talán egyből feltűnik, hogy a képek hatalmasak, igénybe veszik, ám nem uralják a teret. Keret nélküliek, mintegy vég nélküliek, tovább folytatódók. Mi az a legkisebb mozdulat, fény, szín, ami mesél, történetet mond, és bölcselkedik? Vonzó színei miatt talán elsőre kifejezetten design-termékként hathat egy-egy alkotás. De csupán addig, míg elé nem állunk, nyílt befogadóként. Mert onnantól kezdve a felületfestészeten túlnyúlva megmozgat bennünk valamit a kép.

Küszöbre léphetünk rajta keresztül, és alkalmunk nyílik felfedezni. A festő örök keresőként ezt teszi, és képeivel találkozva azok is ezt teszik bennünk: akár harcolni kezd egymással bennünk is a vörös és a zöld, akár egy létrába ütközünk, ami segítséget nyújt számunkra, hogy felső szférában is kutathassunk. Hogy kiben mit indít el, az egy a mű és nézője közti intim kémiában érhető tetten. Nádler festményei felkínálják nekünk a felfelé nyújtózás és befelé tekintés egymással kibékíthető kétirányúságát, a mozgalmas és végtelenül mély feketeségeket és a hajlongó színeket.

Számomra külön érdekesség, hogy a tavaszi Ludwig Múzeumban rendezett kiállítás után a győrit is láthattam. Hangos kontraszt: a pesti hófehér falú tágas termek hihetetlenül előhívták a képek erejét, míg a kopottas régi műemléképület kisebb termeiben közelebb hívtak a festmények részleteikkel, és képtelen voltam elvonatkoztatni a képek mentén megjelenő falrepedésektől, a vakító, éles színek és a kopottas mész között. Sajnos, a teremtés és mély meditatív állapot kérdését feszítő művek közül nagyon sok elmaradt, én mégis azzal az optimizmussal zárnék, hogy a budapesti kultúraözönből vidékre is csurran-cseppen, és hogy folyamatosan zajló patakká duzzadjon, az a helybeliek fogékonyságán is múlik.

MD

Forrás:

Nádler István (2008): …függőleges…, Ludwig Múzeum-Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest

http://www.gyor.hu/index.php?hlid=7118