az a. corbijn és a. fotói

Ludwig Múzeum- ANTON CORBIJN Munka
2009. április 29. - 2009. július 05.

Egyszer volt, hol nem volt egy eldugott holland sziget az ’50-es években, amely egy zárkózott kisfiú számára kellő távolságot teremtett a kultúrától ahhoz, hogy szűnni nem akaró kíváncsisággal keresse, és élvezze a zenét, a filmet, mikor végre hozzájut. Anton Corbijn első koncertélménye 15 éves korára tehető, ezzel együtt első fotói is ekkor születtek meg. Egész egyszerűen azért, hogy a gép mögé bújva némi biztonságra leljen a tömegben.

Ez az intenzív szemlélődés és érdeklődés pályafutásán végigkövette, ahogy a személyesség, intimitás és kellő tapintat, háttérbe húzódás is. Egy introvertált személyiségnek a tárgy csatorna lehet, amelyen keresztül lavírozhat a még vállalható közelség és elidegenített távolság közt. A népszerű művészek nagysága magával ragadta, ám bennük nem a félisteneket kereste, nem kívánta őket lopva lencsevégre kapni, hanem az egyediség egy momentuma, a teremtett idol mögött rejtőző emberi varázs izgatta. Íme: a néma képek mégis zenélni és mozogni kezdenek, hisz az alkotót folyamatosan inspirálja a zene, a film. Szoros kapcsolatot ápol többek közt a Depeche Mode-dal, a U2 pályáját szinte kezdetétől végigköveti, emellett a mozi fenegyerekei és szabálytalan tehetségei szerepelnek dossziéjában: Johnny Depp, David Bowie, Miles Davis, Keith Richards, Clint Eastwood (a sor őrült hosszú!).

A képei egy autodidakta, irányzatokhoz nem kötődő művész munkái, aki többnyire állványok és objektív nélkül portrékat rögzít, éles fekete-fehér dominanciával, nyers textúrává emelkedő szemcsés felülettel. Ezzel mintha kifejezné azt a vágyát, hogy közvetlenül érintkezzen alkotásával, ami elmondása szerint mindig is személytelenebb marad számára szemben a festők és szobrászok intenzív anyagi tapasztalataival. Mindez eszembe juttatja Ingmar Bergman késztetését a könyvírásra, azok után, hogy meghatározó élményeit számtalanszor rögzítette kamerával. Ő hasonlóan reflektált, mikor az írás katarzisát kereste: filmes munkája nem segített neki maradéktalanul feldolgozni tapasztalatait.

Számomra szép Corbijn munkáiban, hogy végig érezhető a világgá indult „vitéz szabólegény” tiszta tekintete: a jó ízlésű és mesterkéletlen beállítások, a messze gyermekkor tiszteletét őrző szikár fák, egyenes ívek, tükrös vizek. A háttérben az értékkeresés, identitásépítés motívuma, aminek filozófiája szerényen illeszkedik a szerves életbe. Az időt tagadó valószerűtlenül sima arcú magazinábrák helyett ezeknek az embereknek a vonásai barázdákká mélyülnek, „kiül az arcukra” a pusztulás vagy a törődés, vagyis vallomásuk a világról.

Befejezésképp muszáj beszámolnom arról, hogy a látogatók ingyenesen vehetik igénybe fiatal művészettörténész hallgatók idegenvezetését. Én erre mindenkit bátorítok, előttem Ferenczi Emőke lelkes megjegyzéseivel megelevenedett „a. művész”. Állítólag több elrontott képe nagyítva alkotássá vált, mintegy a véletlen közreműködéseként. Bár szerintem, Corbijn soha nem egyedül fotóz: mintha egy tekintet őt is őrizné.

Képek forrása:

http://content4.catalog.photos.msn.com/ft/share0/0ee8/0/PearlJam2007_07_AntonCorbijn_400.jpg

Egyéb forrás:

http://www.lumu.hu/site.php?inc=kiallitas&kiallitasId=470&menuId=43