Akram Khan Company/ Kínai Nemzeti Balett: bahok Trafó szeptember 18-19.
What are you carrying? Body-home-hope
Babits Mihály A lírikus epilógja című verse azzal a megváltozhatatlan ténnyel szembesít, hogy önnön korlátaink ledönthetetlenek, mintegy személyiségünk kényszerzubbonyába öltözünk föl.
Továbblépve: a végtelen külvilág kiszámíthatatlan hatásaiba ütközünk, s a szorongás soha nem foszló sötét ködként ölel minket át. A minket borító burok áthatolhatatlan, ám ha tegyük fel, sikerülne kiszakadnunk, egy fenyegetően szeszélyes térbe jutnánk, ami viszont határtalan, működése szabályokkal nem leírható és megfogható. Minden egyes tudományos megfigyelés, törvényszerűség abból a kísérletünkből ered, hogy mindezt meghazudtolva az ismeretlen halmazát szűkítsük, információ birtokosokként biztonságot és hatalmat vásároljunk. Hasonló próbálkozás volt a tomboló természet, váratlan történések isteni megszemélyesítése is. Ha ebben a gondolatmenetben időzünk, az emberi létállapot meglehetősen hiábavalónak és szorongatónak tűnik, a történések esetlegesnek.
Akram Khan koreográfiája határozottan idegenkedik ettől az okfejtéstől. A váróterembe csöppent hét táncos eleinte egyáltalán nem különbözik egy-egy modern állomás közömbös, kifejezéstelen arcú utasától, de ki lassan, ki hirtelen kibontja a meséjét, történetét. Az átutazó átad valamit gyökereiből, kultúrájából és hitéből. A címben szereplő bahok, a rendező elképzelése szerint ezt a többrétegűséget magába foglalja. Valójában a bengáliak hívják így anyanyelvüket.
Számomra rendkívül összetett kis együttes jelent meg a színpadon, nyilván a távol-keleti, indiai, európai megjelenésük miatt, és mert én egy-egy táncost mérföldekkel izgalmasabbnak találtam a többinél. Az előadás élvezhetőségéből mindez mit sem vont le, végtére is rímelhet a kultúrák sokszínűségével. A kivetítőt áhítattal bámuló csapott tartású fiú egyszerre bámulatosan könnyed és lírai tánccal töri meg az eseménytelenséget. Az indaszerű mozdulatokban és zenében megelevenedik a keleti tradíció (és a néző megborzong, én legalábbis biztosan). Bámulatosan gyönyörű kettős ragadt belém, ami egy apró helyzetkomikumból épült fel: a szőke férfi mellett elaludt a törékeny ázsiai nő, és a tehetetlen test a mellette ülőre zuhan. A férfi először lerázná magáról, majd a nő félálomban rácsimpaszkodik. A fények megváltoznak, csupán egy lámpa világítja meg őket, így mintha kapcsolatuk ott átlépné az álom- ébrenlét határát, és a két test is időnként egyetlen új alakként kezd létezni. Egybemosódásuk egy póktestű lány fésülködését eredményezi. Hihetetlen bájos keleti életkép születik belőle.
A darab ötletesen szövi a humort, az agressziót, fájdalmat, idegenséget. Az otthonunkból kiszakadtság magányát és meg nem értettségét, valamint a különbözőségből adódó meglepetéseket. A papírjait őrző, és mindenáron közeledni próbáló lány idegensége bennem előhívta az elmebetegség magányát. A pszichotikusok fantáziája átveszi a hétköznapi realitás helyét, tudattalanjuk eluralkodásával elszakadnak a közösségtől, kapcsolódni képtelen úszó szigetekké válnak. Visszaterelni úgy lehet őket, ha először csatlakozunk hozzájuk. Ez a papíros lány végtelenül szomjazta az érintkezést, de olyan furcsa nyelvet beszélt, amitől a többiek megijedtek. Pedig nem egy pszichotikust pusztán a jelenléttel lehetett megtörni. Olykor úgy tűnt, a felszínes viszonyokat akár az ő fantáziája törné meg, az ő történetei töltik meg tartalommal a véget nem érő holtidőt. Ki gondolná mennyi lehetőséget rejt egy hosszúra nyúlt várakozás? És hogy pont egy váróteremben történik mindez, ahol mindenki a lehető legkevesebb időt töltené, és ahonnan mindenki elfelé tart, senki nem szándékozik maradni.
Végezetül visszatérnék Babitshoz. Azt hiszem, valahol tényleg korlátoltak vagyunk mindannyian, és tényleg iszonytató lehet saját falunkba ütközni. De ha megtapintjuk a határunkat, induljunk el befelé, azt hiszem kevesen gondolnák, az emberi lélek milyen végtelenül gazdag. Iránytűként a darab kijelzőjéről kölcsönvett mondatokat szóróm szét:
Merre mész?
Mit cipelsz magaddal?
Kép forrása: http://www.trafo.hu/program_images/0000/4543/bahok_poster_image_by_Hugo_Glendinning_red_1__webre_kicsi_small.jpg
Hozzászólások
Ez igen.... nagyon jó cikk,
Sok gondolatom támadt közben. Például, hogy miért lennének az önnön korlátaink ledönthetetlenek? Persze senki sem tud a feje fölé emelni egy teherautót, de személyiségben a határok bennünk vannak, amiken lehet is változtatni, át lehet lépni, ki lehet tolni. Miért kéne hogy kényszerzubbony legyen? Ha nem tetszik a ruhánk, és elhisszük hogy megtehetjük, és akarjuk és hajlandóak vagyunk erőfeszítéseket tenni érte, átöltözhetünk. Ha kényszerzubbony, akkor megkérhetünk másokat, hogy vegyék le.
A valódi, átléphetetlen határok a legtöbbünkben önmagunkhoz képest nagyon-nagyon messze vannak.
Vagy a külvilág kiszámíthatatlansága miért kéne hogy a szorongás soha föl nem oszló sötét ködje legyen? Valakinek szorongás, van akinek izgalom, élvezet. Néha egy emberben is váltakoznak ezek. És szerintem a "burkon kívüli térnek" is megvan a maga világa, a saját törvényszerűsége, csak még nem térképeztük fel. Az nemigen a mi világunk.
(...értettem, hogy a darab pont az elején felvázolt okfejtéstől idegenkedik:))
És hogy a tudattalanban bóklászásnak nem feltétlenül következménye az emberektől való elszakadás. Maximum elmentél kicsit kirándulni. De ha valaki eltévedt, valóban érdemes és szeretetreméltó dolog utána menni. "Csatlakozni hozzájuk".
Ezek csak hirtelen gondolatok voltak.
Köszi a 'hirtelen
Köszi a 'hirtelen gondolatokat". Igazából nem is nagyon tudok mit hozzátenni, nem sarkall vitára, egyetértek vele. Azt hiszem, a cikkemmel én is próbáltam az elején megfogalmazott szorongást elhelyezni a világomban.