Amerigo Tot - Párhuzamos konstrukciók

Ludwig Múzeum

2009. október 09. - 2010. január 03.

Nos, azt hiszem nem olyan rég úgy kezdtem volna ezt a rövid írást, hogy a Ludwig Múzeum mintha a sokat látott és kétségtelenül világhírű fotós Robert Capa után egy újabb hírneves magyar alkotót keresett volna, hogy kultúrára csábítsa hitehagyott ál lampolgárait, felvillantva ezzel a reményt, hogy igenis léteznek tehetségeink, akik a nagyvilágban is megállják helyüket.

Csakhogy Capa jelentősége, úgy tűnik, megkérdőjelezhetetlen, míg Amerigo Toté, született Tót Imréé annál kevésbé. Állítólag az én generációmnak fogalma sincs, hogy ki lehetett ez a csurgói születésű parasztfiú, aki később nyugatra vándorolva neves szobrásszá vált. Furcsa, én sem lettem volna képes felidézni műveit, mint A Mag apoteózisa vagy a Kavicsasszony-sorozatot, de a feledést ennyire nem érzékeltem. A múzeum honlapján kiderül, hogy a kiállítás nem csupán egy szobrászegyéniség életművét kívánja feleleveníteni, hanem a 60-as, 70-es évek légkörét, kortárs alkotóit. Illetve alkalmat kínál a XXI. század képzőművészeinek a gondolkodásra, hogy átértékeljük, mit is jelent nekünk Tot. Az értékelés nem mellőzheti a politikai felhangot, hiszen baloldali elkötelezettsége erősen átszőtte a művész életét. Értelmezhető csupán alkotásai alapján? Picasso azt nyilatkozta, irigyli az ujját. Hozzáteszem, kiállásában, vaskos életszeretetében, markáns vonásaiban vélek felfedezni hasonlóságot közte és Amerigo Tot közt. A másik oldal kényesen félrehúzza száját, mondván csupán megközelíti a nagyokat. 

Kis Varsó, Gálik András és Havas Bálint vizuális esszé-installációként meghatározott munkája felveti, hová is lett egy ilyen erős jelenléttel rendelkező ember hagyatéka és hatása a halála után? Miben is mérhető valakinek a hatása? És hogyan is alakítható ki? Ezek kapcsán eszembe jutott, hogy semmi kis sztárokról milyen ügyesen képesek menedzsereik elhitetni, hogy érdekesek, míg számos mély „alkotó” művész neve csupán földalatti mozgalmakban terjed. Vajon az idő tényleg igazolja az értékeset? Amerigo Tot esetében, pl. a kedvezőtlenné fordult politikai megítélés viheti magával a teljes életművet.

Vagy talán ennél is merészebbet feszeget számomra a kiállítás: egy Capa-volumenű művész biztosan hangos sikert könyvelt volna el az országban. Összecsaphatnánk a kezünket: jó kis népnevelés volt. Viszont annál nagyobb kockázat egy olyan alakot felvonultatni, akihez nincs jól szabott sémánk. Amiről szólhat ez a kiállítás, hogy merjünk vállalni olyan kérdéseket is, amik nem kínálnak kész válaszokat. Állítsunk ki olyan alkotókat, akikről egyáltalán nem tudjuk, miként vélekedhet a befogadó. Totnál nem egyszerű bizonytalanságok merülnek fel, hanem kőkemény ellentmondások, amelyek nem hagyhatnak hidegen egyetlen magyart sem, hiszen mindannyian érintettek vagyunk. Egyszerű parasztfiúként született, aki hamar hangoztatni kezdte baloldali nézeteit. Nyugatra indult, kalandos hivatásokat próbált ki (tengerészet, színészet), letelepedett Olaszországban. Majd ’69-ben hosszú évtizedek után Kádár hívására hazalátogatott, felkérésre kifaragta a Csurgói madonnát, meghatottan sírt a május elsejei internacionálé alatt, és a kormánytól palotát kapott. Tudni kell az emberről, hogy sokáig nem bírja kitenni magát egymást ellentmondó állításoknak állásfoglalás nélkül. Nem bírjuk a kognitív disszonanciát. Úgy tűnik, belénk van kódolva a döntés. Ha ez megtörtént, az ellenvéleményeket különböző indokokkal hatástalanítjuk. Vagyis mennyire tartható fenn az árnyalt rátekintés a világra?

És eddig még egy szó sem esett a művekről… 

Nos, Amerigo Tot szerint nem azt kell megalkotni, ami látszik vagy nyilvánvaló, hanem ami nem és nem is fog látszani. Végig érezhető csurgói származása, ahonnan a természet formálta kő csodálatát hozta, a későbbi kubizmus, és az Olaszországban újonnan megtalált klasszikus művészet befolyása. Erőt statuálnak nekem az idővel szemben kültéri szobrai. Nem hitt a kisplasztikákban, úgy vélte, a szobrászatnak az építészettel karba öltve az emberek között kell élnie utalva a természetes formákra, a természet alakító erejére. Vagyis munkái sokszor átmenetet képeznek a művi és a természeti közt. Várnai Gyula a térhasználatát értelmezte újra, szerintem ritka játékosan, pálcákra szúrt épületrajzok közé Tot-alkotta szoborfejeket készített bábfigurákként. Megfoghatók, levehetők, így még inkább közvetlenebb kapcsolat jön létre tárgy és befogadó közt. Ráadásul a masszív, súlyos anyagok hatása is megváltozik. Újabb ellentmondás: bízhat-e a szobrász a kő szilárdságában, amely megveti lábát a változás ellenében, vagy egy új korszak eróziója homokszemcsék formájában bontja le az alkotásba rejtett örökérvényű igazságokat?

Kép forrása: http://www.origo.hu/i/0910/20091007amerigoto2.jpg