Basquiat (1996)

Rendező: Julian Schnabel

Szereplők: Jeffrey Wright, David Bowie, Benicio Del Toro, Dennis Hopper, Willem Dafoe, Gary Oldman, Courtney Love

(adatok forrása: www.imdb.com)

Bummm! A kacsás!

„Tudod, hogy miről beszél? Féltékeny vagyok a Holdra, mert ránézel. Féltékeny a Napra, mert rád süt. Akkor is érezlek, ha nem érezlek. Hozzád beszélek, ha nem beszélek hozzád. Akkor is szeretlek, mikor nem szeretlek. És tudod, ugye, hogy szeretlek? Szeretlek!” (idézet a filmből) A fájdalmasan gyönyörű szerelmi vallomás kimondásakor teljesedik ki a film egyik rétegének alapkérdése: Hogyan lehet együtt élni egy művész géniusszal? Az ’öntörvényű’ kifejezés túlságosan elcsépelt, és nem is illik, kevés arra, hogy kifejezze azt a fajta zsenialitást és szabadságot, amivel Jean-Michel Basquiat alkotott. A film őhozzá, a 80-as évek new yorki, fekete, hihetetlenül tehetséges fiatal festőjéhez visz közelebb. Pár alkotásával találkozunk is a filmkockákon, de sokkal lényegesebb momentum az egész moziban az alkotói szabadság, a meg nem alkuvás és az ezzel járó összes fájdalom, magány bemutatása. Ennek folyományaként a közönség-, és szakmai sikerek mellett mélységesen elmagányosodik, olyannyira, hogy egyetlen megértő barátja a szintén hasonlóan mélyen elhagyatott és szintén zseniként tisztelt Andy Warhol marad. Ám a barát halálával ez az egyetlen hajszálvékony cérnaszál is elpattan, és Basquiat tovább süllyed, mint a Titanic. A Benicio Del Toro által megformált régi cimbora ekkor lép vissza életébe, és vele együtt egy reménysugár is felcsillan: Talán van még esély, hogy visszatérjen a film elején megismert laza srác, vagy a Picasso: Guerncia szívbetépően gyönyörű képét néző kisfiú tiszta tekintete. Ám a film véget ér, mindössze Basquiat további szomorú sorsáról olvashatunk 3 rövid, tömör, könnyfakasztó sorban, aminek hatását csak fokozza a John Cole előadásában felcsendülő Hallelujah dallamai. Zene! Rendkívül érzékenyen, érzékletesen árnyalja minden egyes szám a film és a cselekmény érzelmi, történeti felhangjait. Tökéletesen kifejező dallamokat választott a rendező. Felcsendül a Trainspottinggal elhíresült Lust for life, Tom Waits előadásában a Tom Traubert’s Blues, és némi Charlie Parkert is hallunk, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi.

Ha akadna még olyan, aki nem érez magában olthatatlan vágyat a film megtekintésére, az elé utolsó morzsaként szórnám a szereposztást Jeffrey Wright, David Bowie, Benicio Del Toro a főbb szerepekben; a legapróbb mellékszereplők közt is olyan nevekkel találkozhatunk, mint Dennis Hopper, Willem Dafoe, Gary Oldman vagy Courtney Love. Sztárcsapat? Az!

És végezetül pedig:

„Élt egyszer egy fiatal herceg a varázslatos koronájával. Egy gonosz varázsló elrabolta, bezárta egy toronyba, és elvette a hangját. A cella falán volt egy rácsos ablak, a herceg elkezdte verni a fejét a rácsokhoz. Remélte, hogy valaki, valaki meghallja a hangot, és kiszabadítja. A korona olyan csodálatosan zengett, amilyet még senki nem hallott. Mérföldekre elhallatszott a hangja. Olyan csodálatos volt, hogy az emberek meg akarták fogni a levegőt.

Sosem találták meg a herceget, sosem jutott ki a toronyból. De a Hang, amit keltett, mindent csodaszéppé varázsolt.” (idézet a filmből)

Hát, igen, ez is egy olyan film, amin mindig…

Seszták Ágota