Lars von Trier: Dogville

(Dogville. szín. fel. am.-fr.-dán filmdr. 177 p. 2003) R.: Lars von Trier. Fsz.: Nicole Kidman, Paul Bettany, Jeremy Davies, Lauren Bacall.

„Csodaszép idegen érkezik egy eldugott kisvárosba, és menedéket kér az őt üldöző gengszterek elől a maroknyi lakosságtól. A szívességnek azonban megkérik az árát- Dogville népe hamarosan kimutatja a foga fehérjét. Digitális kamera, sztárparádé és rajzolt díszletek: Lars von Trier ezúttal Brechttel és Thornton Wilderrel flörtöl.”

Hunnia, Kultiplex, Toldi.

(Pesti Est, 2004. 10. 03)

A 2003-ban készült Trier alkotás különleges díjjal büszkélkedhet: 2003-ban a ’Palme Dog’ nyerteseként ünnepelhette magát Cannes-ban a rendező, pontosabban Moses, a krétával rajzolt kutya, aki rövid időre feltűnik a záró képsorok vadul csaholó főszereplőjeként. (A közelmúltban alapított díjat minden évben a legjobb kutyaalakításokat nyújtó ebek kapják; a zsűri szerint a kutya megjelenésével élvezhetőbbé tette az egész filmet.) (forrás: www.dogville.hu)

A filmalkotás olyan, mintha egy Brecht darab került volna vászonra. Bertolt Brecht a XX. szd.-i dráma és színház megújítója, az „epikus színház” megteremtője. Célja nem a valóság illúziójának megteremtése. Sokkal inkább arra törekszik, hogy a néző a darab közben mindvégig szem előtt tartsa a tényt, hogy színházban ül, a látvány ne ragadja el figyelmét, tudja, hogy ott az ő fejlődésére, okulására adnak elő valamit. Ezt a figyelmet olyan elidegenítő eszközökkel próbálja elérni, mint a narrátor, a kórus, táncbetétek, feliratok, képek alkalmazása. A színésznek is azt a feladatot szabja ki, hogy tartsa meg szerepétől a két lépés távolságot. Az elidegenítésnek elsődleges célja a befogadó végső felismerésig való eljuttatása a racionalitás útján. Aktív, néhol társszerzői szerep jut neki. Nem szájbarágósan kapja a katarzist, hanem saját magának kell értelmeznie a sorsokat, megfejteni a tendenciákat.

Egy Trier interjúból kiemelt részlet jól érzékelteti a rendező Brechttel kapcsolatos gondolatait: „A számítógép segítségével egy egész elefántcsordát tudok a vászonra varázsolni, de képes vagyok leomlasztani akár egy hegyet is. Csakhogy engem ez a játék egy cseppet sem szórakoztat. Akkor már sokkal izgalmasabbnak érzem, ha a színpadra néhány vonással odarajzolok egy kutyát, és mindent megteszek azért, hogy az a néhány krétavonás egyszer csak élni kezdjen a néző képzeletében.”

„…van egy csodálatos ország, csodálatos emberekkel, akik valamit nagyon rosszul csinálnak. Nem szeretem, hogy az ottani rendszer olyan rosszul bánik a gyenge emberekkel.” (Lars von Trier)

A film történelmi hátterét a gazdasági világválság, helyszínét pedig az USA adja. Trier saját bevallása szerint azonban bárhol, bármikor játszódhatna. Mégis tételezzük fel, hogy ha nem is elsősorban és határozottan Amerikáról, és az általa képviselt ’értékrendről’ (?) szól, akkor legalább a nagyhatalmakról mindenképp. „….ha erős vagy, egyúttal igazságosnak és jónak is kell lenned…” (Lars von Trier) Ez, valljuk be őszintén, ritkán jellemzi az irányadó hatalommal bíró országokat. Mindez a főszereplő Grace hatalommal kapcsolatos viszonyában rendkívül finoman, szinte mellékesen jelenik meg. Továbbá a film főcíme alatt felvillantott fotók egy nagyhatalom sokszor elrejtett arcát, - az elesettséget, szerencsétlenséget, nyomort – mutatják meg. Ebben a közegben Nicole Kidman szerepeltetése duplacsavar: hollywoodi szupersztár egy, a nagyhatalmakat (és persze különösen az Államokat) erősen kritizáló filmben tökéletes alakítással!

A filmben számos olyan szimbólum illetve utalás található, melyek az értelmezést nagyban segítik, illetve irányt mutatnak hozzá. Ilyen a beszédes nevek sora (Grace, Moses, Dogville, …); Július 4-e, (ti. 1776 július 4-én mondták ki az USA-ban az Emberi jogok törvényét, az élethez, szabadsághoz, boldogságra törekvéshez, és az ezekből eredeztetett Ellenállási jogokat); a hét porcelánfigura; a rideg díszletekkel bástyázott térben az időjárás és évszakok változása, mely szinte minden esetben finoman aláfesti a történetet; Grace jómódját és kívülállóságát egyaránt jelképező szőrmegallér;stb.

A filmből személyes kedvenc részem az utolsó fejezet, melyben Grace édesapjával vitatja meg az élet és a sors dolgait. „Alkalmazd a saját mércédet, ezzel tartozol nekik.” Nagy párbeszéd!

Lars von Trier megelőző filmjeiben is előszeretettel vizsgálja azt a vékony hártyát, melyen az önmaguk elvesztésének határát súroló hősei táncolnak. (Gondoljunk csak Selmára a Táncos a sötétben-ből). Földényi F. László kiemeli Trier nőalakjainak tekintetét: Grace tekintete, az őt megelőzőkkel ellentétben (pl.: Selma), egy értelmet sugárzó, határozott, világi nő nézését hordozza magában. Azonban valahogy Grace-szel is történik valami…

Seszták Ágota

Irodalom:

Filmvilág, XLVI. Évfolyam 7/12, Filmvilág Alapítvány, 2003

Filmvilág, XLVI. Évfolyam 12/11, Filmvilág Alapítvány, 2003

Filmvilág, XLVI., 12/10, Filmvilág Alapítvány, 2003