Az art business áradása

Vikinek

„Én nem akarok erőszakot tenni a művészeten!”

(V. V., Budapest, VAM-Design bejárat, 2009.03.12)

Régóta hajt már a kíváncsiság a VAM design felújítottan ódon falai közé, a művészet egyik beharangozott, felkapott, agyonreklámozott király utcai állítólagos központjába. Mi lehet ez, ahol a világhírű (szerintem egyszerűen csak gyomorforgató, nagy álhacacáré övezte) BODIES kiállítást annyian megnézik, és most Da Vinci imádatának hódolhat a nagyérdemű; a hely, ahol a fiatal, tehetségesnek bélyegzett alkotók megbecsülten(?) alkothatnak, kiállíthatnak, másfél év alatt igazi művészekké válhatnak (kíváncsi lennék a csodareceptre…), milyen hangulata, atmoszférája van, vajon milyen lehet ott alkotásokkal körülvéve téblábolni a hatalmas, reprezentatív térben? Kicsit már kezdem is magam szégyellni, hogy eme nagyhírű, minden bizonnyal a végletekig sznob helyet még nem látogattam meg…

A laza délelőtt bécsi melange-zsal indul kedves barátnőm társaságában a közel s távol legfinomabb kávét felszolgáló parányi SirMorik kávézóban. Majd elhatározzuk: felfedezzük magunknak a VAM Designt, no nem Da Vinci, hanem a ’csak úgy’ kedvéért. Az idő épp a bringások kedvére tesz, ezért cangával tesszük meg a távot a Ráday és a Király utca közt. Megérkezünk, épp egy hatalmas, óriás termetű fehér inges, nagy pocakos borús ábrázatú férfiember füleli párbeszédünket, miközben belép a hatalmas faajtón:

• Hova rakjuk a bicajt?
• Menjünk, toljuk be, és kérdezzük meg hol van a tároló!

Fél perccel a mondat után, épp, hogy lekászálódunk a nyeregből, csattan a hatalmas ajtó előttünk… a termetes úriember (maga a biztonsági őr!) már belül, mi kívül… Ezzel még nem lehet minket lerázni. Belépünk hát! Pár lépésnyire újabb akadály, üvegajtó. Ezen is túljutunk! Tétovázva állunk az előtérben, keressük a tárolót, nézünk jobbra, nézünk balra. Eközben a megtermett őr a bejárattól balra lévő pulthoz támasztja hordó testét, és az ott helyet foglaló, hatalmasan érzékeny ábrázatú (irónia!) recepcióssal beszél, ráadásként egy vékonydongájú postásgyerek a levelekkel szerencsétlenkedik mellettük. Méregetnek minket, megunjuk…:

• Jó napot! Lennének szívesek segíteni, hogy hol találjuk a biciklitárolót?
• Kinn van az utcán!
• Igen? Hol pontosan?
• Hát ott van az oszlop, oda lehet támasztani!
• De itt benn nincs? Nem szívesen hagynánk kinn az utcán….
• Nincsen.
• És ha itt hagynánk a recepció előtt? Lelakatoljuk. Itt van elég hely, elférnek tőle.
• Nem, nem lehet. Mi nem vállalunk érte felelősséget. Meg a gazdasági igazgató azt mondta, hogy nem lehet…. Meg ez itt műemlékfal, ennek nem lehet nekitámasztani.
• Nem támasztanánk neki…
• Akkor sem….

Ennyi elég is volt, VAM design, nyugodj békében, számomra eddig is csak a plakátokon léteztél, ezután is maradj csak ott. De azért még pár sort írok hozzád!

A belső tér, már amit a recepció mellől látok, igen szemrevaló, mégis… szellemtelen… üres… barátságtalan… lélektelen… szürke… Hogy fog így megvalósulni a dédelgetett álom (Közép-Európa művészeti központja legyen Budapest!), ha két, magát értelmiséginek álcázó bicajos lányt a tohonya biztonsági őr, és a nagy lelki és egyéb érzéketlenségről tanúbizonyságot tévő recepciós gyakorlatilag saját jelenségükkel űz el a helyről? Felhívnám a figyelmet, hogy a művészet iránt érdeklődő közönség soraiban igen igen nagy számban találhatóak a miénkhez megszólalásig hasonló fazonok világszerte. E nélkül, nélkülünk, pedig hogyan fog létezni a valódi művészet? Nem hiszek abban, hogy másfél év alatt bárkiből művész válhatna, annyi idő alatt még a szobafestést sem lehet rendesen elsajátítani… Persze a művészeknek, különösen a hazai alkotóknak, kell az anyagi megbecsülés, reklám, népszerűsítés… de ilyen hozzáállással és légkörrel nehéz lesz…

Nem megyek a VAM designe-ba, ne is hívjatok oda!

Seszták Ágota

Képek forrása:

http://m.blog.hu/tr/tranzit/image/2008_06_04het/blog_Ajanlo_NoArt.jpg

http://farm4.static.flickr.com/3039/2585550766_cfe1e9b951.jpg?v=0